Piarista Tanulmányi Ház, Csíkszereda

Dióhéjban >

Ars poeticák boldogsága




Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
golyóját ő lyukba gurítja.

ő sohase gondol magára,
de nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
friss széllel arcuk pirosítja.

ő vigyáz a tiszta cipőre,
az utcán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
ha alszunk, csöndesen lefekszik...



(József Attila: Isten)






ő a kegyes, szelíd szent, aki megy,
És szegény, árva gyermeket keres,
Hogy a szívére vonja, s gondosan
Nevelje arra, ami nagy s nemes.

Vad század véres, könnyes utain
ő a magasba és a mélybe néz,
Magasba, hol az Isten Anyja vár,
És mélybe, hol nyomor van, szenvedés.

A jó kertész ő, ki az útfelen
Meglátja a palántát s fölveszi,
A jó pásztor ő, ki az elveszett
Bárányt föllelte s enyhet ád neki.

Az árvák atyja ő, kegyes atya,
Derűs szívének fénye úgy ragyog
Túl az időkön és világokon,
Mint az égen az örök csillagok.



(Juhász Gyula: Calasanctius)






Az iskolaház folyosója sarkán
Zsibongva, fürgén, tavaszias tarkán
Mennek előttem a fiatalok,
A lépcsőfokot hármával ugorván.

Köszönnek, annak rendje-módjaképpen:
Tudják, ki vagyok, hisz ott lóg a képem
Valahol egy falon a folyosón
Régvolt tanárok képei körében.

Dús örökséget nem adhat apátok:
Csak ami voltam, azt hagyom reátok (...)
Csak ami vagyok: azt, hogy szépen éltem,
Igaztól, jótól, széptől sose féltem (...)

Szolgálatára embernek, világnak,
Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak,
Vén magam helyett, örökösökül,
Fiúk, fiaim, titeket ajánllak.



(Sík Sándor: Örökösök)

(Ha tetszett, olvashatsz még többet!)