 |
|
Dióhéjban > Ars poeticák boldogsága  Hogyha golyóznak a gyerekek, az isten köztük ott ténfereg. S ha egy a szemét nagyra nyitja, golyóját ő lyukba gurítja. ő sohase gondol magára, de nagyon ügyel a világra. A lányokat ő csinosítja, friss széllel arcuk pirosítja. ő vigyáz a tiszta cipőre, az utcán is kitér előre. Nem tolakszik és nem verekszik, ha alszunk, csöndesen lefekszik...  (József Attila: Isten)  ő a kegyes, szelíd szent, aki megy, És szegény, árva gyermeket keres, Hogy a szívére vonja, s gondosan Nevelje arra, ami nagy s nemes. Vad század véres, könnyes utain ő a magasba és a mélybe néz, Magasba, hol az Isten Anyja vár, És mélybe, hol nyomor van, szenvedés. A jó kertész ő, ki az útfelen Meglátja a palántát s fölveszi, A jó pásztor ő, ki az elveszett Bárányt föllelte s enyhet ád neki. Az árvák atyja ő, kegyes atya, Derűs szívének fénye úgy ragyog Túl az időkön és világokon, Mint az égen az örök csillagok.  (Juhász Gyula: Calasanctius)  Az iskolaház folyosója sarkán Zsibongva, fürgén, tavaszias tarkán Mennek előttem a fiatalok, A lépcsőfokot hármával ugorván. Köszönnek, annak rendje-módjaképpen: Tudják, ki vagyok, hisz ott lóg a képem Valahol egy falon a folyosón Régvolt tanárok képei körében. Dús örökséget nem adhat apátok: Csak ami voltam, azt hagyom reátok (...) Csak ami vagyok: azt, hogy szépen éltem, Igaztól, jótól, széptől sose féltem (...) Szolgálatára embernek, világnak, Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak, Vén magam helyett, örökösökül, Fiúk, fiaim, titeket ajánllak.  (Sík Sándor: Örökösök) (Ha tetszett, olvashatsz még többet!) |