Máramarosszigeti piarista ünnep

Kalazancius atyánk ünnepének délelőttjén kettesével-hármasával érkeznek templomunkba az egykori piarista diákok és a Szatmári Irgalmasnővérek egykori intézetének növendékei. Együtt ünnepelnek, hiszen 1945 után a háborús események miatt összevonták a két iskolát. Rendalapítónk oltáránál kéklik a piarista zászló, az orgonista az O Pater-t gyakorolja, Baráth Irén Etel titkár még kiadja az utolsó utasításokat, aztán elkezdődik a szentmise. Jönnek más hívek is, a harangszó becsalja őket a templomba, pedig ebben az időpontban nem szokott lenni szentmise. Szinovácz György főesperes úrral koncelebrálunk.

Arról beszélek az öregdiákoknak, hogy a "sötét hatalmak" Kalazancius atyánkat a legenda szerint letaszították gyermekkorában az olajfáról, ahol meg akarta ölni az ördögöt, aztán később is sokszor gördítettek elé különféle akadályokat, hogy keresztülhúzzák terveit: hogy ne lehessen pap, hogy ne tudja megmenteni a trasteverei gyermekeket, hogy felakassza a kis harangot a már megindult iskolában, hogy megszilárdítsa rendjét... Végül tényleg úgy látszott, hogy ezek a "sötét hatalmak" győzedelmeskedtek. Élete végén összeomlott körülötte minden. "Constantes estote, et videbitis auxilium Dei super vos" - mondogatta az öreg Kalazancius, ...és az állhatatosság meghozta gyümölcsét, a Piarista Rend halála után megszilárdult és elterjedt. De a "sötét hatalmak" a történelem folyamán sem nyugodtak... legutolsó támadásuk az 1948-as államosítás volt. Akkor is úgy látszott, hogy minden összeomlik. De fél évszázad után, bár azon a vidéken az összes piaristák meghaltak, mégis él és megújulni látszik a piarista szellem: piarista nővérek, csíkszeredai misszió, öregdiák egyesületek... Constantes estote - ma is fontos.

A szentmise után kimegyünk a sekrestye folyosóra, és megkoszorúzzuk a piarista tanárok és a szatmári irgalmasnővérek emléktábláját. Szeretettel és hálával hangzik el egy-egy név a csöndes beszélgetés közben. Imádkozunk is értük. Aztán átballagunk a ferences harmadik rend kis házába. Itt szoktak összegyűlni máskor is. Etel asszony beszámol a baráti kör tevékenységéről és terveiről. Teszik, amit tudnak: őrzik tanáraik, hitoktatóik emlékét, látogatják és bátorítják betegeiket, szerény nyugdíjukből ösztöndíjat adnak egy arra érdemes diáknak... és természetesen előkerülnek a régi emlékek. Kis Kalazancius-érmet és képeslapot adok emlékbe, visznek belőle azoknak is, akik nem tudtak eljönni. Egy öregúr kér szót: majd két évig volt kórházban, annyira beteg volt, hogy már-már lemondtak az életéről. De meggyógyult és itt van: köszöni az öregdiák társaknak, hogy látogatták, bíztatták és imádkoztak érte.

Aztán felkerekedik a csoport és megyünk a temetőbe. Az idősebbeket autóval viszik, a többség azonban gyalog teszi meg a félórás utat, mert így elmehetünk az egykori piarista iskola és a "zárda" mellett is. Megindító, hogy amint ballagunk kifelé, felváltva mellém csatlakozik egy-egy öregdiák, és mesél tanárairól, életéről és "azokról a nehéz időkről"...

Négy piarista nyugszik a temetőben, példásan rendben van tartva a sírjuk, koszorúzunk, majd imádkozunk értük. A többi piaristát a templom kriptájába temették, oda nem lehetett lemenni. De a szentmisén azokért is mondtunk imát. Megállunk egy pillanatra Gindele Tibor főesperes sírjánál is, sokat tett a piarista ügyért a kilencvenes években. Mutatják a ravatalozó melletti padot: három vasárnapi szentmise és prédikáció után temetni jött, rosszul lett a szertartás közben, leült arra a padra, ott halt meg: a szíve nem bírta a sok munkát. Piarista szeretett volna lenni érettségi után, de akkor nem lehetett. Konfráterünk volt.

Nincs sok időnk, menni kell, mert elviselhetetlen a kora délutáni hőség, ezért elbúcsúzunk. De egy kis csapat még együtt marad, velük ebédelek egy főtéri kis étteremben. Itt ünnepélyesen átadják kis ajándék kíséretében az elmúlt évi munkáról készített beszámolót és külön a jövő tanévre szóló munkatervet. Aztán hosszú beszélgetés, majd késő délután hazaindulunk. Ünnepeltünk...

Szemes Feri bácsi emléke

Kalazanci Szent Józsefet ünnepeltük Máramarosszigeten. A temető felé sétálva mellém szegődött egy öregdiák, akinek egyik jóbarátja együtt raboskodott és végzett kényszermunkát a Duna-deltában Szemes Ferenc piaristával. Szép történetet mesélt róla. Mivel Feri bácsit már csak mi, az idősebb generáció ismertük, talán álljon itt előbb pár adat életéről.

Eredeti neve Szépacher volt. 1908-ban született Csanáloson. 1928-ban lépett be a rendbe, 1935-ben szentelték pappá. Matematika-fizika szakosként 1936-ban kezdte meg tanári működését Vácott. 1942-ben Máramarosszigetre került, ahol iskolánkban tanított és a plébánián is dolgozott. Az államosítás után is ott maradt. A Scheffler ügy kapcsán egy levél továbbítása miatt letartóztatták, elítélték és három éven át a Duna-Fekete-tenger-csatorna építésén dolgozott rabként. 1956-tól különböző falvakban plébános volt, míg végül 1970-ben sikerült áttelepülnie Magyarországra. Hat évig kecskeméti diákotthonunk adminisztrációjában segített, 1977-ben budapeti rendházunkba költözött és 1978-ban ott halt meg.

A rabtárs visszaemlékezése pedig így szól. Feri bácsi mindenhez értett, nagyszerű tanár és ezermester volt, kiválóan bánt a gyerekekkel, a szervezte a ministránsokat, ma is olvasható egy rigmusa a nagykárolyi sekrestyében, amely arról szól, hogyan kell szépen ministrálni. A Duna-deltai kényszermunka nagyon kemény volt, sokan meghaltak az éhezéstől, a téli hidegtől. A munkaszervezés kaotikus volt, a csatornaásás tervei primitív elgondoláson alapultak és hibásak voltak. Az ő raboskodása idején vették észre, hogy az egyik terv alapján teljesen rossz irányban ásnak. Ott, helyben agyonlőtték a tervezőket... Ebben a zűrzavarban egy alkalommal az egyik munkagép elromlott. Feri bácsi kilépett a sorból és megkérdezte, megpróbálhatja-e megjavítani? Sikerült. Aztán pár nap múlva máshol megint elromlott egy gép, akkor odahívták és ő azt is megjavította. Bár rab maradt továbbra is, de kivették a munkabrigádból, és egy kis traktort adtak alája, azzal kellett bizonyos földmunkákat végeznie és odamenni, ahol valami javítanivaló volt. Ezzel bizonyos szabadsághoz jutott, amit arra használt fel, hogy kenyeret és élelmet próbált szerezni, amit aztán szétosztott rabtársai között. Összeszedett a földről minden kidobott rongyot, a cellában ezeket felfejtette és fonalat szőtt belőlük, majd kötőtűket szerzett, és a fonalakból kesztyűket és fülvédőket kötött (mert azt is tudott) rabtársainak. Az agyonfáradt és reménytelen rabtársaiban történetekkel és vidámságával tudta tartani a lelket. "Sokan, nagyon sokan neki köszönhetjük az életünket" - fejeződik be a visszaemlékezés.