Mondóka

Cowboyként, az idők jeleiről

Elmúlt az ősz, a madarak jórésze elköltözött, néha már havazik. Egy papkalapos cowboy nézgelődik, mellette kutya. Vonuló szekerek a prérin, postakocsi, egy-egy elővágtató kóbor lovas. Falvak, lópatkoltatás...

Az idők jelei?

Csaba testvér valamit jó érzékkel észrevett, széthulló családokat, alkoholizmust, elhanyagolt gyermekeket, és lépett is hatékonyan, nagy menedzsmenttel.

Az idők jelei...

Számos szerzetesrend érkezik Romániába. Olaszországból, Spanyolországból, a franciáktól, németektől, összefutok velük a rendek közti találkozókon. Misziós lelkülettel jönnek, s a román római katolikusokhoz. Idegenként egy idegen (maximum a farkas révén ismerős) országba. Egy kis Nyugat az elterpeszkedő és kapaszkodó Keletre. Most költöznek a pálosok is. ők nem idegenként.

Egyébként összetörtek az illúziók egymás iránt. A romantikus Erdély?! A romantikus Magyarország?! Egy másik országban: amely idegen és mégsem idegen. A kisebbségi-létből fakadó óvatosságban, sértődésekben, sebezhetőségekben, amelyek legalább olyan mélyek, mint egyéb sebek. S ráadásul ez nem múlik el... "Befogad és kitaszít a világ."

Az idők jelei...

A gazdasági olló még jobban szétnyílt, mint Magyarországon. A lecsúszók és véglegesen lecsúszottak tömegei. Munkanélküliség, alkoholizmus, elvándorlók, csellengő "nincsen apám, se anyám"-gyermekek. Emellé egy más ország tanrendje és nyelve miatti kulturális hiányok, lemaradások. És szégyenkezés. És irigységek. És fennhéjázás. A perifériákon létezés különféle gödreinek, hátrányos helyzeteinek tömkelege. Másrészt a jómódba kerülők hédonizmusa, nemtörődömsége, milliós kocsijai és korrupciói. Néha egy kis börtön.

Az idők jelei...

Határokon belül és átnyúlóan erősödik az egymás iránti közömbösség. Amint a végletességek, nagyszájúságok is. Az írástudók árulásának szólamai a közömbösséggel, nemtörődömséggel, de egymás vadításával-hergelésével is. A tömegek áramlása és lázadása. A szolidaritás és a felelősség másról és másként szól.

Lehet gyógyítani egészségügyi akciókkal, gazdasági projektekkel, vallási ébresztésekkel – és lehet, még mindig időszerű, a Rómában félidegen, spanyol pap lelkületével. Akár formális, akár non-formális keretekben. Humanitással, játékkal, tudással, jóakarattal - az egyre inhumánusabb világban. Nincs colt és nincs ostor, nem is kell. Csak a terelés szüntelen erőlködései és a nagy por. Szerencsére a lasszó megengedett...

Kis túlzással, Erdélyben mindenki ismeri egymást. Sepsiszentgyörgytől Marosfőig, a Gyimesektől Kolozsváron át Nagyváradig, Máramarosszigettől Temesvárig – a Mária Rádióból, újságokból, a továbbtanulók országjárásából, munkahelyi vándorlásokból. Még egy vacak cowboy is látszik-hallatszik... Jel-értékű, ebben a fél országrészben. Hát még ha többen lennének, együtt lovaglók! Világ cowboyai, fogjatok össze!

Az idők jelei...

Az erős erdélyi egyháztól van mit tanulnunk. De egy valami mégis hiányzik itt. Amit a spanyol pap terjesztett. Pietas et litterae. Hogy civiltudományokat végzettként vagyunk papok (s ami nehezebb: papként tanárok-nevelők). Ez itt novum. S vonzza a tanulási gondokkal küszködőket, egyházzal küszködőket és csúcsfejeket. Persze itt is sok az alumínium és a műanyag...

Azt hiszem, Kalazancius nem szégyelli...

Sötétes felhők buknak át a hegyek fölött. A lovas szállást keres. "Háta mögött farkas, feje fölött holló." A kutya is éhes. Összébb húzza magán a köpenyt. Megír egy-két sms-t. Tegyük el magunkat holnapra... Fütyörészik, jó Csönd-herceg előtt...

Misszió?

Beszélgetés a Mária Rádióban a piarista "misszióról" Ferencz Kornéliával, 2012. január 13.

Mit tud öt ujj?

A fürge ujjak jól horgolnak, az osztályteremben két ujjal jelentkezünk és titokban egyéb jeleket adunk, meccseken kezünkkel-ujjainkkal is kifejezzük örömünket és indulatainkat... Kerti vagy háztartási (és egyéb) munkáinkban ez legfontosabb (legprecízebb) "eszközünk"... És kinőhetetlenül az ujjainkon számolunk.

Én is ezt teszem, amikor azon tűnődöm, hogy a piarista paptanári élet(em)nek mi a hitvallása? S közben nem akarok ujjat húzni senkivel, sem az ujjam köré csavarni bárkit is, nehogy ujjal mutogassanak rám, s nem is az ujjamból szopom mindezt, s legnagyobb örömem az lenne, ha mind a tíz (de legalább öt) ujjadat megnyalhatnád ezek után... Diák és tanár és szülő és vállalkozó... Hát kezdjük! Öt ujj és még valami...

1. Ha feltartom a hüvelykujjam, ezzel kifejezem, hogy valami nagyszerű történt. Kiváló. Number one. A piarista stílus mindig is az igényességre nevelt. Színvonalas legyél. Jól felkészült, megbízhatóan munkavégző. Diákként és tanárként, orvosként és vízvezetékszerelőként, adminisztrátorként és édesanyaként. Persze ne törtető, ne másokat lesajnáló, arisztokratikus. Ezért is volt mindig szigorú a piarista iskola gazdaghoz, szegényhez egyaránt. Feleltető-számonkérő. És remélem-tudom, olykor irgalmas is...

2. A mutatóujj jelentse a szemléletességet. Arra törekedni, hogy érthető és világos legyen a beszédem, tanításom. Ne kelljen megfeszülni a másiknak, hogy megértsen. Ábrák, kísérletek, vetítések, s persze nem időhúzásként. Szemléletesnek, élvezetesnek lenni, nem csupán követelni. S a humor. Mindennapi kacagásunkat add meg nekünk ma!

3. A középső ujj a nagyujj. Nagyra nőj! Necsak a lelked, de a tested is legyen egészséges (és erős). Hogy bírjuk és kibírhassuk a mindennapok nehézségeit, erőfeszítéseit. Erre szolgáltak téli-nyári kirándulásaink, vízi- és kerékpártúráink a Kárpát-medencében vagy Európa-szerte. És focizásaink, sportversenyeink. De az a sok-sok játék is a szabadban vagy a szobában, ami egészséges lelkületűvé alakít bennünket.

4. Negyedik ujjunk a gyűrűsujj. Elköteleződésünk jelét erre húzzuk fel. Elköteleződés. A piarista szerzetes a gyermekek-fiatalok irányában. Mintegy ez élete közepe-szíve, legfontosabb "bulija". Más embernek más az elköteleződése, sok-sok irányban... De a gyerekek felé: mindenképp.

5. A kisujj. Kicsi a bors, de erős. Jelentse ez a bátorságot. A piarista szerzetes sokszor felvállalta az ellenzékiséget is. Nemcsak a habsburg világban, nemcsak 1848-ban, de a szovjet időkben is. S növendékeit is az önállóságra, egyéni gondolkodásra serkentette. Nyalni a fagylaltot kell. Móra Ferenc írt le egy piaristákra jellemzo anekdotát az 1850-es évekből. Cseh Ferencről szól, aki a szegedi piaristák iskolájában tanított. A Bach-korszakban valami ügyes-bajos dologban ő vezette a tanári küldöttséget a megyefőnökhöz.

6. Összezárjuk az ujjainkat. Ne az öklöt jelentse ez, ne az ütést, hanem az összetartozó, egybefonódó közösséget. Úgy élni a magánéletemet, hogy közösség iránti igényem (és elköteleződésem) is van. A (magyar) piarista hagyomány mindig erre a közösség iránti felelősségre nevelt. Széchenyi Istvánt, Kossuth Lajost és Deák Ferencet, Antall Józsefet és Mádl Ferencet. Bibó Istvánt, Bálint Sándort, Eötvös Lorándot és Puskás Tivadart. Ady Endrét, Kuncz Aladárt és Pilinszky Jánost. Bogdánffy Szilárdot... Felelős vagyok a szülőföldemért, szűkebb és tágabb közösségeimért. És nemcsak a klikkjeimért.

7. És végül kinyitom az összezárt ujjaimat. Nyitott tenyér. Bár üresnek látszik. De megnyílik az Ég felé. S a többi ember (és a rászorulók) felé. Nem kunyerálni, hanem kapcsolatot felvenni. Megnyílni.

Beszélgetés Ferencz Kornéliával a 2011-es Tusványos egy fáradt reggelén:

Piarista múlt, jelen és jövő

Interjú Sárközi Sándorral, a Piarista Tanulmányi Ház vezetőjével

- A nagynevű piarista iskoláikra és tanáraikra Erdélyben tisztelettel és szeretettel emlékeznek az egykori diákok. Mit mond itt a történelem?

- Csaknem 300 éves múltunk van Erdélyben és a Partiumban. (Csak nagyot nyeltem, amikor Marosrécsán egy kedves kalugyer az ortodox kolostor tizenöt - vagy talán tizenhat? - éves "történelméről" mesélt.) 1717-ben Besztercén, 1727-ben Nagykárolyban, 1736-ban Máramarosszigeten, 1741-ben Medgyesen, 1751-ben az Arad megyei Szentannán (ez költözött át 1790-ben Temesvárra), 1776-ban Kolozsvárt telepedtek meg a piaristák. Sajnos nem az erdélyi fejedelmek hívták az akkor már közkedvelt (és olcsó) piaristákat, hanem a katolikus-osztrák főtisztviselők (ami itt nem jó pont, de az odaáti magyar területeken komoly kultúrateremtő érték volt). Ennek ellenére mégis kezdettől fogva magyar szellemiségű volt a rend, amelybe persze belefértek a más vallásúak és más nemzetiségűek is. Elsősorban a középosztálybeli gyermekek, de a szegények és a tehetősek gyermekei is.

A négy megmaradt, legerősebb iskolát a két 20. századi világrengés szüntette meg: az első világháború utáni széthullás Nagykárolyt és Máramarosszigetet, a második világháború utáni új világfelosztás és -átszínezés pedig Kolozsvárt és Temesvárt is. (Pedig sokat segítettek ideköltözve a kismagyarországi piaristák.) A diákok tanultak tovább az utódiskolákban, a (piarista) tanárok pedig vagy maradhattak, vagy áttelepültek Magyarországra. A jelenlegi véndiák-találkozók mutatják, mennyire sokat jelent a diákok számára a piarista múlt!

- A Székelyföld "szívében" nem voltak intézményeik. Honnan jött mégis a csíkszeredai megtelepedés gondolata?

- Nem tudom, miért nem jutottunk el a múltban Székelyföldre, például a katolikus Csíkba. A ferencesek ősidők óta itt voltak, áldásos munkát végezve, s később a jezsuiták is megjelentek Székelyföldön. Most éppen azért döntött úgy a rend közvéleménye és vezetősége, hogy Székelyföldön kezdjük újra a piarista munkát, mert az minden értelemben "messze" van. Földrajzilag Magyarországtól, érzületben pedig a román érdekektől. Messze van, és talán nagyobb idegenségben és elhagyatottságban, mint a határközeli (bár erősen romanizált) vidékeken. Székelyföld szívében, és így közel a marosi szórványokhoz vagy a gyimesi-moldvai csángókhoz is.

- Milyen tervekkel kezdték meg munkájukat három évvel ezelőtt?

- Sem a jelenlegi erdélyi-székelyföldi "fejedelmek", sem a tanügyi hatalmasságok-iskolaigazgatók nem hívtak bennünket. Hanem a szeredai esperesplébános, Darvas-Kozma József atya 2007-ben. S bár Nagykároly is nagyon hívott, mégis a távolság, a messzeség döntött Csíkszereda mellett. Berszán Lajos atya is hívott Gyimesfelsőlokra, de ott nagyon elszigeteltnek éreztük volna magunkat. Csíkszereda amúgy is közel van a Gyimesekhez, sokszor átjárunk segíteni. A magyarországi Piarista Tartományfőnökség egyébként 2009-től magára vállalta a romániai Piarista Provincia gondjait. Ketten érkeztünk 2007-ben: Kállay Emil nyugdíjas tartományfőnök atya, és jómagam, az odaáti mosonmagyaróvári gimnázium, rendház és templom igazgatását felhagyva.

- Melyek a tevékenységeik?

- Hat lábon járunk, mint a táltos paripa: plébániai kisegítések és felnőtt teológiai továbbképzés; a diákok körében pedig (a Márton Áron Líceumban, a Segítő Mária Gimnáziumban, Csaba testvér Csíksomlyói Gyermekotthonában és a szeredai Csángó Kollégiumban) lelkipásztori, hitoktatási, szabadidő-szervezői, korrepetálási munka.

- Nyilván sajátos nevelési módszereik vannak...

- Pietas et litterae (vallásosság és tudományok), ez rendünk jelmondata. No, meg játék és sport és kirándulások, ifjúság-, haza- és családszeretet. És a komoly munka szeretete. Módszerben pedig mindaz, ami korszerű és gyermek-közeli. Sok a munka, de felemelő. És hátha megérzik az itteni diákok, hogy nemcsak csocsózni jó, hanem az is, ha megteremtjük ennek lehetőségét. Nemcsak az jó, hogy segítettek a tanulásban, hanem segíteni is jó... Nemcsak feloldozást kapni jó, hanem feloldozni is. Nemcsak kirándulni jó, hanem az az életforma is, amely piarista szerzetesként kirándulásokat szervez...

- Hogyan fogadják ma a piaristákat a csíkszeredai fiatalok?

- A csíkszeredai bevásárlóközpontban rám köszöntek diákok... A sétálóutcában ismeretlen felnőttek Dicsértessékkel köszönnek... Az öregdiákok, jelenlegi egyetemisták be-belátogatnak a Piarista Tanulmányi Házba. Plébániai gyóntatáskor ránk mosolyognak a gyóntatószékbe lépők... Emil atyához lelki tanácsokért kopogtatnak a felnőttek... Kicsengetési kártyákat kapok... Meghívtak a bankettra az érettségizők... Egy tizenkettedikes unitárius diák kérte, hogy részt vehessen iskolai hittanóráimon. Nagyon megtisztelve éreztem magam. Egyébként van bőven nehéz, keserű helyzet is.

- Melyek a jövőbeni terveik?

- Tovább kell folytatni a csíkszeredai Piarista Tanulmányi Ház vállalásait az ifjúság körében. Bővíteni kellene a nagykárolyi és temesvári utódiskoláink testvériskolai kapcsolatait rendszeres, havi kisegítésekkel. Tartani kell az egykori piarista öregdiákokkal a kapcsolatokat régi, történelmi helyeinken. Ingatlan-ügyeinket (és az öregdiákokkal való kapcsolattartást) egyébként Ruppert József atya és a budapesti tartományfőnökség intézi.

Nagy öröm, hogy nem kell tovább szégyenkeznünk a kettős állampolgárság (megtagadása) miatt. És az is öröm, hogy létrejött a Nemzeti Összetartozás Napja, épp legfájóbb jelenkori traumánk, szétszakadásunk napján, június 4-én. Összetartozunk. Amíg ezt még érzik ideát és odaát.

Kállay Emil visszaemlékezése: Miért is indultam el 78 évesen?

- "A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is" - írta VI. Pál pápa az Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában. Ennek szellemében teszem fel a kérdést, mikor és hogyan élte meg életében a Lélek működését, és hogyan is indult el 78 évesen a csíki misszióba?

- Szüleim is, nagyszüleim is vallásosak voltak, így természetes volt esténként a közös imádkozás, a vasárnapi templomba járás. Öt éves voltam, amikor először hoztak a csíki nagymamához nyaralni. Felvittek Hargitafürdőre. Ott nagyon megszeretett engem az akkori csíkszeredai plébános Bíró Ferenc papbácsi, tőle nagyon sokat tanultam. ő mondotta, hogy az Úr Jézus a mi legjobb barátunk, s nekem gondom legyen arra, hogy a hargitafürdői kápolna olajmécsesének mindig égjen, mert az oltárszekrényben ő jelen van. Nyaranként itt üdültem a csíki nagymamánál, s a papbácsi mindig szeretettel törődött velem. Példaképem lett. Amikor Debrecenben elsőáldozásra készültünk, Faragó László papbácsi is olyan szeretettel beszélt az Úr Jézusról, s készített fel bennünket a vele való találkozásra, hogy ő is erősítette bennem azt a lelkületet, mely elindult bennem Csíkban.

Szerettem volna én is pap lenni! Tíz évesen bekerültem a debreceni piarista gimnáziumba, s nagyon elbizonytalanodtam. Bizony a serdülő kor nagyon megviselt. Meg a háború is. 1944. június 2-án egy borzalmas amerikai bombázás átélése után a gimnáziumhoz közellévő papír- és könyvesbolt ablakait is összetörte a légnyomás. Antalffy bácsi, a tulajdonos kérte a piaristákat, néhány diákot küldjenek már, hogy segítsenek a sok üvegszilánktól megszabadítani a könyveket. Én is szívesen mentem. Amikor néhány nap múlva elkészültünk, felajánlotta, hogy mindenki választhat egy könyvet, ami megtetszett neki. Lisieux-i Szent Teréz Önéletrajzát választottam. Tőle tanultam meg a "kis utat": "A kis út a lelki gyermekségnek, a bizalomnak és az Istenre való teljes ráhagyatkozásnak útja. Meg akarom mondani az embereknek, hogy csak egyet kell tenniük a földön: az apró áldozatokkal kell megmutatni szeretetüket Istennek." És azt is írta: "Hivatásom a szeretet!" Ugyanazt a lelkületet fedeztem fel benne, ami gyermekkoromtól alakult bennem. Megerősített hivatásomban, felfedeztem, hogy egészen Istenre kell hagyatkoznom, s akkor az lesz velem, amit ő akar.

Ez az élmény meghatározó lett a későbbi sorsomban. A munkaszolgálatos leventeségből 1945 júniusában tértem vissza Debrecenbe. Többen is voltunk olyanok, akik évet vesztettünk volna, de a piarista atyák két hónapos nyári tanfolyamon készítettek fel bennünket, hogy szeptembertől kezdve már folytathassuk a gimnáziumot volt osztálytársainkkal együtt. Augusztus végén magánvizsgát kellett tennünk. A magánvizsgán magyarból írásbeli dolgozatot kellett írni. Két tétel Arany, ill. Vörösmarty költészetét kérte számon, de volt egy szabad-téma is, melynek ez volt a címe: "Milyennek gondolom én a jó Istent?" Ezt választottam, és arról írtam benne, ami betöltötte a lelkemet, hogy Isten a legjobb barátunk, hiszen az Úr Jézus azt mondotta apostolainak: "Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam." Ezt részletesebben ki is fejtettem. Piarista magyartanárom (Bulányi György) írott jelest adott a dolgozatomra, és elkezdett velem törődni. ő lett akkor a lelkiatyám, és nagyon sokat köszönhetek neki abban, hogy érettségi után 1947-ben a Piarista Rendbe jelentkeztem.

1948 volt a fordulat éve, a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat, az összes egyházi iskolát megszüntették, államosították, elkezdődött az egyházüldözés. 1950-ben következett a szerzetesrendek feloszlatása is. Sík Sándor, az akkori rendfőnök lelkünkre kötötte: ha nem is maradhatunk piaristák, és ideiglenes fogadalmunk jogilag lejár, de ha az ember Istennek adja életét, az nem jár le, legyünk hűségesek, és az ifjúság hitben és tudásban való nevelése a mi hivatásunk, tehát ezt is teljesítsük! Átvett az esztergomi egyházmegye, és 1953-ban pappá szenteltek. Teológiából doktoráltam, a disszertációt Lisieux-i Szt. Teréz "Kis útjáról" írtam. 1955-ben minden papnak kellett egy dolgozatot írni az elmúlt tíz évről. Ezt én - belső késztetésre - arról írtam, hogy mi is történt ezalatt az egyházzal. Esztergomból - ahol káplán voltam - mindjárt áthelyeztek egymás után háromszor is, 1962-ben pedig az állami hatóság politikailag megbízhatatlannak minősített, és három évre eltiltottak a papi működéstől. Mindvégig éreztem a Szentlélek belső irányítását, és számtalan ember, elsősorban özvegy édesanyám segítségét ebben a helyzetben. Minden reggel miséztem, és keményen tanultam a rádióműszerész szakmát, mert egy ilyen szervizben dolgoztam. Amit büntetésnek szántak, áldás lett belőle: megtapasztaltam a jó Isten gondviselő szeretetét, és lelkileg közelebb kerültem az emberekhez. 1965-ben - lejárván a három éves büntetés - visszatérhettem az Egyház szolgálatába: előbb a Szent Rókus, majd a Szent Imre plébániára osztottak be. Mint káplán mindig az ifjúság nevelését tartottam elsőrendű feladatomnak, ebből aztán megint konfliktusok származtak, hiszen a kommunizmus ideológiája szerint el akarta szigetelni az ifjúságot a vallástól.

1989-ben, a rendszerváltás után tudtam csak örök fogadalmat tenni a Piarista Rendben, 1991-ben hívott vissza Jelenits István tartományfőnökünk a rendi keretbe, s négy évig a kispapok nevelését bízta rám. 1995-ben, 66 éves koromban megválasztottak tartományfőnökké. Ettől nagyon megijedtem. Szent Pál írja a II. Korintusi levélben: az Úr azt mondta, "elég neked az én kegyelmem, mert az erő gyöngeségedben lesz teljessé. Örömest dicsekszem tehát gyöngeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjék bennem." ( 2.Kor.12.9.) Ez adott reményt nekem is. 1999-ben újra megválasztottak. 2003-ban, már 75. évemben adhattam át ezt a hivatást. Ami ezután következett, az a legcsodálatosabb: a jó Isten visszavezetett 2007-ben Csíkszeredába, ahol elindította hívatásomat. Sárközi Sándor atyával azért jöttünk ide, hogy a Székelyföldön próbáljon a Piarista Rend gyökeret verni. 2010. április 24-25-én meglátogatott bennünket Rómából a rend legfőbb elöljárója, Pedro Aguado generális, Mateusz Pindelski generális-asszisztens, és Ruppert József volt generálisi assisztensünk. ők is nagyra értékelik a magyar provinciának ezt a kezdeményezését.

Az ökumenikus imahét kapcsán a Csíki Harangszó adásában

Egy mondóka ürügyén...

Elment, de miért? Erdők vannak odahaza is, sok vaddal; mindenféle nyúllal, vaddisznóval. És legelők, marhákkal. Egy elidegenedő "anyaország", amely néha szentimentális érzelgőséggel öleli távoli hozzátartozóit, máskor meg a hideg számítással törődik csak, gazdag, nemzetközi szeretők kedve szerint, s felejti "boldogtalan fiait..."¹ A nyulak persze itt sem bátrabbak, a vaddisznók ugyanúgy csörtetnek, csak a rókák ravaszabbak. És az erdők szennyezettebbek. A korrupció és a törtetés is közös (egész keleten, a posztmicsodás társadalmakban). A hajtók többféle nyelven kiáltoznak, csak értsd meg. Fő, hogy a nagyhangú, potrohos fővadászok ki legyenek szolgálva, és meg legyenek elégedve.

Az ideérkező Julianus pislogva figyel. Udvariasságot tapasztal... Néha barátságot... Máskor elnéző lenézést. "Tápos?" A feltörekvő, állatian szerencsés Magna Romániában, amely nemcsak a szovjetek hősi követője lett, hanem a nyugat kegyeltje is, próbál tájékozódni. Érzi, hogy a szerencse nem erőst használt az emberi minőségnek. És azt is érzi, hogy a kisebbségi létben élők életrevalóbbak, de azért alapvetően sebezhetőbbek is. Ezért.

Persze nincs fegyvere. Mármint nincs hatalom. De nem bánja. Pedig ért a fegyverekhez. Meg hát nem vadászat ez... Még tanári jegyzetfüzet sincs, jegyekkel, médiával. Csak az evangélium gyengesége-gyengédsége. Friss vize. Szomjúság ellen. Ha már émelygünk a kólától és egyebektől. S Róla, a Názáretiről így, hatalom nélkül (de nem elhülyülve) mégiscsak méltóbb a beszéd.

Van ház. Egy év után végre letakartattuk a régi feliratot ("Gazdasági épület"), s lett új megnevezésünk ("Piarista Tanulmányi Ház"). A névváltozás mégiscsak jobban tükrözi a valós helyzetet... Bár a Líceum kerítésein belül, bár az épülettulajdonos egyház támogatásával, bár a városvezetés jóindulatával, de egy önálló intézmény. Egy piarista bázis a "pietas et litterae" (hit és műveltség) szellemében... Menedék? Oázis? Csűr?

Meló. Nem a saját pecsenye sütögetése. Partnerséget csak egyetlen intézménynek, a Márton Áron Líceumnak ajánlottunk fel, iskolalelkészi feladatokat vállalva, jóllehet ebben az iskolában nincs ilyen státus (hisz állami fenntartású). Hittanórák, lelkiségi-liturgikus programok, kulturális és szabadidős tevékenységek szervezése. Mindez fakultatívan, és anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Ez a tevékenység sajnos nem tölti ki az időnket... A diákoknak fontosabb dolguk is van. Van? "Kopogtatás nélkül bejöhetsz..."² A helyi Segítő Mária egyházi iskolában is végzünk tanóra-helyettesítéseket és lelkiekben besegítést. Meg az iskolanővérek szovátai missziójánál. Meg a püspökség felnőtt teológiai képzésében... S a csíksomlyói Középiskolai Gyermekotthonban, korrepetálások, programok... És a főplébánián a rendszeres lelkipásztorkodás. Persze hogy nem meló. Más...

Havonta egy-két napot anyámnál töltök. Odaát. Gépkocsival. Mennyi a vaddisznó az itteni, római-dák-romániai utakon... Egy törtető, nagyhangú, naggyá püffedt ország önkritikátlan száguldozása. Előzési kényszere. Beépített hazugságokkal. "A sas igen bátor madár, a nálánál gyengébb állatokat, amelyek védekezni képtelenek, halálukat megvető bátorsággal végzi ki és eszi meg, amiért is a madarak királyának nevezik..."³ Nem kukoricát hozok. Pityóka meg van.

Öröm volt útközben, Kolozsvárt megállván, hogy rámköszöntek a szeredai diákok. Hogyan boldogulnak? Vagy csak "lógnak a világ nyakán / magukkal alkudozva?" ⁴ Én korábban sokáig szégyelltem alföldi voltomat. Nyelvjárásomat. Vidéki gesztusaimat. Meg szegénységünket.
Identitás megőrzése, miközben felfalna az élet...

Hallgatom Ravel zongoramuzsikáját, melyet a béna jobbú Wittgenstein-testvér számára írt. Zongoraverseny balkézre...


(Sárközi Sándor, 2008)

¹ Vörösmarty Mihály: Előszó, 1850
² József Attila: Kopogtatás nélkül, 1925
³ Nagy Lajos: Képtelen természetrajz (A sas), 1921
⁴ Borsodi L. László: Köztes, in: Viszonylatok, Csíkszereda, 2000
⁵ Ady Endre: Séta bölcső-helyem körül, 1909

Vissza

Könnyes, paprikás nép-mese...

A mesélő kitörölte a könnycseppet meg a kontaktlencsét a szeméből... Mesét írni! Túl kerek, szabályos persze nem lehet, annyira nem rózsaszirmos a helyzet...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Élt itt mindenféle család, mindenféle portákkal, nagyhangú családfőkkel s a falu határában lévő birtokokkal. Az egyik rendszerető, pedáns portákat alakított ki, a másik meg kóborolt, ekhós szekerekkel és mosdatlan purdékkal. A harmadik a gulyást szerette, sok paprikával, a negyedik viszont a puliszkára esküdött. Voltak jól megtermett szőkehajúak, kékszeműek. Meg tulipánkedvelők. Meg csatornán túliak. De azok voltak a legszerencsésebbek, akik a falu melletti kis tó mellett laktak, s élvezhették a dolce vitá-t. Sokan fel is keresték a kacsaúsztatót, hogy nyaralásképp, ráérősen legalább belelógathassák lábukat a langyos vízbe, s közben mobilon elmondhassák tapasztalataikat, hadd pukkadjanak a többiek...
A családok - és különösen a fiatalság - sokat összejártak. Szólt a nóta, dobogott a padló! És folyt a lé. De az sem volt lebecsülendő szórakozás, amikor ordítozva egymásnak estek. És folyt a vér. Ilyenkor aztán nagy bőszen át is rendezték a porták közti kerítéseket. S volt, aki diadalmasan vigyorgott, míg a másik csak lógatta az orrát. A mulya! A legjobban viszont a nagy vonulásokat szerették, különösen az erős családok fiai (a királynő hajósai, meg a bikakergetők, a belcanto-sok, a kakaskodók, sajtevők...), a távoli csábos városok felé, és jó nagy darabokat szereztek is azok birtokaiból. A csóró feketékéből, a harcias bronzszínűekéből, meg ami még adódott. Zsírosodott a falu... ő lett a legerősebb tengeren és pusztán!

Élt az egyik portán egy özvegyasszony a gyermekeivel. Nem voltak őshonosak a faluban, amint a többi család sem. Az asszony takaros teremtés volt, és bár többször is megözvegyült, mindig talált újabb kérőt. Kedvelték a gulyást meg a paprikást, és már annyi volt a gyermek, mint szitán a lik. Önérzetes, hetyke, derék paprikakedvelő család volt. A fiúk sokszor fel is kerekedtek szerencsét próbálni, a lányok meg szolgálni, és össze és vissza is házasodtak a szomszédokkal, folyt a gancalé! És ez sokszor meg is határozta a tudatot...

A legutóbbi nagy verekedések alkalmával már nagyon dühösek voltak egymásra a falu lakói. Az újonnan vonulgatni kezdő kékszeműekre meg aztán különösen! ők lettek a bűnbakok! Jól meg is rugdosták egymást. Bele is roggyant a falu. Csak úgy röpködtek a V1-ek, V2-k és a sztálinorgonák. Volt mit szagolni... Aztán meg siratni: "Sag mir, wo die Blumen sind..."³ Miután jól elbántak a kékszeműekkel, át is rendezték a kerítéseket a maradék (igen derék) falubelieknek meg a Környék Szörnyeinek szájaíze szerint, úgy hogy arról koldult mindenki. Főleg az özvegyasszony. Ehették a fiai a kerítésen túl a puliszkát, meg a knédlit, meg a scsít... Pisloghattak egymásra! Meg még azt se.

De most jön még a java! A faluközeli erdőben lakott ugyanis az Acélorrú Atyuska-Bábuska. Meg a későbbi löttyedt-tokás reinkarnációi, generalisszimuszai. Micsoda cuppanós csókokat tudtak adni az újonnan odaállított főgazdáknak! Nem szájra, szájba! Aztán meg tarkóba. Mármint a lövést, ha ficánkoltak. Övék volt az erdő! Csóré nép volt, kancsuka alatt nevelt, vodkában pácolt. No szóval, az acél orrú atyuska - buzgó helyi fő- és algazdákkal, no meg semmirekellőkkel - szép alaposan lefesttette magának míniummal, vörös alapozóval a fél falut (áldott legyen érte az a drága neve!)... Fel is magasodott alaposan a hatalmuk: bálsój, velíkij, velicsájsij!⁴ A falu másik fele meg lett az ellenség! Jó kis móka! Persze azért titokban őket irigyelte mindenki...

Az özvegyasszony gyermekei bizony nem találkozhattak egymással. Sem az édesanyjukkal. Csak romantikus vágyaik voltak a királykisasszonyok iránt. Titokban a Szabad Európát hallgatták, nyilvánosan meg a bábuska szónoklatait... S tanulták bőszen az idegen nyelveket. De legalább voltak álmaik. Egy illatos szappan!! Szigorú ellenőrzés mellett olykor átkelhettek a kerítésen, de azt is megemlegették. Közben sokat kellett tapsolniuk a tapstereken, egyesülgettek a világ proletárjaival, építgették a vívmányokat, lobogtatták a zászlókat, kitartóan siratták a holokausztot⁵ , és itták az egyre ócskább lőrét... A régi értékek átértékelődtek és lassan-gyorsan le is koptak. Igencsak megszűkültünk az emberségben...⁶

Voltak, akik nagyon elnémultak. Miként az Isten. Neki is be kellett fogni a száját! Jó edzőterep volt ehhez a Duna-delta vagy Szibéria... Málenykij robot, a gaz osztályellenségeknek! Mert kiderült, hogy egyre több az ellenség, s még kerítésen belül is! Éberen kezdték kutatni. Kifizetődő, jó állásfajta lett a kutatóé. ők még a tóhoz is elmehettek, lábat lógászni, marlborot szívni a campari mellé. Szép, rendezett világ volt. Suum cuique⁷. Azt hittük, nem is lesz már vége.

De aztán egyre jobban lekopott a mínium. Nem volt már pénz arra sem, hogy újrafessék. Csak az öntudat lobogott, de likas volt a gatya. Meg a tundrabugyi. A vasorrú bábuska nagyon szomorúska volt. Visszavonta az ideiglenesen öröklakásokban lakó csapatait. A falu továrisos fele szomorkodott: vége lesz a dolce vitá-nak? A csórébb fele meg örült: hej, most aztán végre dől majd nekünk is a lé, a háváj! Félre puliszka, félre paprika! Továris, konyec! (Azok lettek csak az igazán szomorúak...) Hujjujjuj, örült a tavon túli másik nagyerdőben az Óriás Bigmeki, dörzsölte a tenyerét, mégiscsak ő lett a legerősebb! A főtökös! Az álmok országából végre a világ ura! Örömében jól meg is pöckölte a rozsdásorrú bábuska orrát. Ám nem sokszor. Fáj(l)t. Bill Gates is' Bush... Eljött a Világkonszernek Világuralma! S ehhez Világpiacok, az Áruvilágdömpingnek! Megint rendezgettek egy sort. Mint a játszogató kispajtások. Még azt is megengedték, hadd játsszon a másik. Hadd tologasson! Ki gondolta volna, hogy ennyi önállósulni akaró család van? S hogy ennyire utálják egymást!

A falubeliek persze hamar alkalmazkodtak az új helyzethez (még a rozsdásorrú bábuska is). Le a tundrabugyit, fel az adidast! Le a kolhozzal, éljenek a kft-k! Le az államszocializmussal ("nana!") éljen a szabadság ("nanana!")! Brévnyuvőrd, vagy valami hasonló, Béla!! Úniósodtunk! Azt mindenkinek lehetett. Úgy hírlett, hogy ez lenne a Jótündér! (Nana...nana ...⁹) (Közben az ideges fővadászok megerősítették egymást, hogy itt kerítésmódosításról soha szó nem lesz! Never! Jamais! Nyikágdá nyé! Niciodata! Nikdy! Nikada! Úttörő becsületszavukra.) Elérzékenyülve jöttek egymáshoz látogatóba az özvegyasszony gyermekei. Mutogattuk a lekonyult bajszú határőröknek a szabad igazolványt. Meg ha nem látták, egyebet is... A vonulások és költözések és menekülések szép évszázada...

Az özvegyasszony új alsóneműt vett fel, "levazelinozta a füleit"¹⁰ , s gazdag multi-szeretői kényét-kedvét és pénzét leste. Bár csak vécésnéni volt már náluk. Ücsörgött a kicsiny, higiénikus helyiségek előtt, meggyet magozott, barackot szopogatott. S közben gyűjtötte a pénzt a tálkába... Így aztán, az édesjóanyjuk híján, híján, híján... (Szedd össze magad, Béla!) az özvegyasszony fiai (a felkapaszkodók, a lepusztultak meg a harsogók) egyre inkább csak ujjal mutogattak egymásra. Került vádaskodnivaló bőven s kölcsönösen. Elvesztek az illúziók... Mint a kékszeműeknél az oszik és a weszik¹¹...

A legkisebb fiú újból elindul, szerencsét próbálni. Hamubasült bigmeket tesz a tarisznyájába, s kiáll az útkereszteződésre. Váoo. Nagy a világ és globális. Megpályázzon egy ösztöndíjat? Vagy menjen egyet az El Caminón¹², kicsit tök(élet)ösödni?

A mesélő kitárja az ablakot, kitörli a könnycseppet meg a kontaktlencsét a szeméből, és nézi, nézi a holdat a Hargita felett... Fel-felvonít... Persze még kell gyakorolnia.