Tízsorosok

Piarista arcélek - csaknem tíz sorban

1911-ben született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a pesti, illetve a kecskeméti piarista gimnáziumban végezte. 1926-ban lépett a rendbe, ahol 1933-ban tett ünnepélyes szerzetesi fogadalmat. 1936-ban szentelték pappá. Budapesten szerzett latin-történelem szakos középiskolai tanári oklevelet. 1937 és 1945 között a kecskeméti és szegedi gimnáziumukban tanított. 1945 tavaszán lett az Actio Catholica országos kulturális titkára. Az ő kezében futottak össze az egyházi iskolák államosítása elleni tiltakozások.

1948. június 28-án letartóztatták, és izgatás címén hat évre ítélték. Ezt az időt a Gyűjtőfogházban és Vácott töltötte; tizennégy hónapig magánzárkában volt. 1953-ban közkegyelemmel szabadult. Hét éven át triciklis kifutó volt egy óbudai cipőjavító szövetkezetnél, majd vízóra-leolvasó, illetve a Dél-budai Üzemi Élelmiszerellátó függetlenített adminisztrátora a Közgazdaságtudományi Egyetem konyháján. Fennmaradó idejét papi szolgálata töltötte ki, melynek során fiatalok csoportjaival foglalkozott.

1961-ben ismét letartóztatták. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette miatt hét és fél évi börtönre ítélték. Lelkipásztori szolgálatát az ítélet úgy állította be, mintha az egy titkos kereszténydemokrata párt érdekeit szolgálná. 1963 tavaszán közkegyelemmel szabadult.

1966-ban harmadszor is letartóztatták, mivel papi hivatásának gyakorlatától a börtönévek sem tudták eltántorítani. Ezúttal államellenes összeesküvés vádjával ítélték el hat évre, majd a három ítéletet tizenkilenc év szigorított börtönbüntetésre vonták össze. Ebből összesen tizennyolc és fél évet már letöltött, amikor Kádár János 1977-es római látogatásakor VI. Pál pápa szóvá tette, hogy már majdnem két éve Lénárd Ödön az egyedüli börtönben lévő elítélt pap.

A pápa közbenjárásának köszönhetően szabadult harmadszor is amnesztiával. Nyugdíjjogosultságát a börtönévek megszüntették. 1978-ban a rend külföldre akarta küldeni, illetve levéltárossá akarta tenni, de ő nem költözött be a rendházba, s a Caritas Internationalis segélyéből élt. 1989-től lett állami nyugdíjas. 1991-ben a Legfelsőbb Bíróság Lénárd Ödönt ártatlannak, az ellene hozott ítéletet pedig semmisnek ítélte. 2001-től Kismaroson, az 1955-ben általa alapított Boldogaszszony Háza női ciszterci monostor lelkésze volt. Papi szolgálatát, amiért háromszor is elítélték, egészen 2003-ban bekövetkezett haláláig folytatta, csakúgy, mint történeti-levéltári kutatásait a kommunista diktatúra alatti egyház életéről.

A pesti piaristákhoz jártam még a szocializmusban, én akartam odamenni gimnáziumba, mert azt mondtam magamban, az igazságot szeretném tudni, nem a hazugságot. Ez 1979-ben volt. Szerettem a piárt, szerettem tanulni, és nagyon jók voltak a tanítási időn kívüli kirándulások, nemcsak a tanévben, hanem nyáron is. Akkoriban nem voltak olyan lehetőségek, mint ma, úgy örültünk, ha az országban együtt kirándulhattunk. Ezek nagyszerű közösségi alkalmak is voltak, és tanárainknak más arcát is megismertem a „tanáron” kívül. Igen jóban voltam osztályfőnökömmel, Pázmándy Györggyel, nagyon sokat köszönhetek neki. Mivel a biológiát nagyon kedveltem, hozzá jártam többedmagammal biológia és kémia szakkörökre. Ezek is nagyszerű alkalmak voltak a tanítási időn kívüli tanulásra. De eszem ágában se volt, hogy én piarista legyek.

Az érettségim után is tartottam osztályfőnökömmel a kapcsolatot. Az állatorvosira jártam, mert nem gondoltam, hogy a biológia szakra felvesznek. De egyre kevésbé találtam a helyemet, fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Számtalan ötlet járt a fejemben, az egyik ezek közül a szerzetesség, a piaristaság volt. Miután befejeztem az állatorvosit, kezemben az orvosi oklevéllel egy dologban voltam biztos, hogy állatorvos nem leszek. Osztályfőnököm ötlete és ajánlása révén elmentem Vácz Jenő jezsuita atyához Püspökszentlászlóra, és titokban elvégeztem a 8 napos, személyesen kísért, szentignáci lelkigyakorlatot. Titokban, mert akkor még ezt nem lehetett nyilvánosan. Itt érett meg bennem 1989 adventjében, karácsony előtt, hogy a Jóisten engem piaristának hív. Az akkor elég képtelennek látszott, hogy állatorvosként szerzetestanár legyek. Szakomnak a teológiát választottam, mert elsősorban az Urat akartam megismerni. A szerzetességben engem az Isten-keresés vonz, és piaristaként azzal foglalkozom, hogy a komolyan keresőket segítem abban, hogy kapcsolatuk Istennel elmélyülhessem. Ezért foglalkozom lelkivezetéssel és lelkigyakorlat kíséréssel -- együtt szolgálva jezsuitákkal és más szerzetesekkel, szerzetesnőkkel is.

Nagyon nagy ajándék számomra, hogy piarista lehetek, és így egy nagyszerű kalandban vehetek részt.

A Piarista Rendben több szempontból is kakukktojás, vagy ha úgy jobban tetszik, úttörő vagyok. (Tényleg voltam még úttörő is :). 1968-ban léptem a rendbe rögtön érettségi után, de két évvel előtte még azt se tudtam, hogy létezik Piarista Rend. Előbb pap akartam lenni, majd később tanár. Újsághirdetésben olvastam, hogy van olyan is: paptanár. No, gondoltam, akkor ez nekem való. Itt ragadtam. 63 éves koromban már nem is vágyódom máshová.

Kispap, ill. egyetemista éveimben ismerkedtem meg a karizmatikus megújulással, de protestáns körökben, a Katolikus Egyházban Magyarországon ebben úttörőnek számítottam. Történelem-latin szakos tanár lettem. Előbb Budapesten tanítottam 4 évet, majd Kecskeméten 17-et. Házfőnök (a piarista atyák „osztályfőnöke”) is voltam 20 éven át, előbb Kecskeméten, majd Vácon 1999-től. Ha többet is szeretnél megtudni rólam, klikk ide!

Amikor két éven át hosszabban is ágyhoz voltam kötve, kiadtam jó pár intelligencia-fejlesztő és tanulás-segítő füzetet, amelyekből sok már elfogyott, de van még néhány, ami hozzáférhető. A Pázmány Péter elektronikus könyvtárban is olvasható néhány könyvem.

Ami pedig néhány év óta különösen is foglalkoztat: az engesztelés. Olyan időkben volt az engesztelés az emberiség, különösen is a magyarok számára nagyon fontos, amikor nagy veszély fenyegetett, mint például a tatárjárás, vagy a II. világháború és az utána következő nehéz évek. Bizony, most sem élünk veszélymentes időket. Ha érdekel téged is a téma, szeretnél segíteni a ma nagy válságban lévő emberiségen, látogass el az Engesztelők lapjára!

Beleolvashatsz egy most (2013) érettségiző lánynak a naplójába, aki társalog Jézussal és az Égiekkel - nemcsak az engesztelésről, hanem a fiatalokat ma érdeklő egyéb témákról is. (A végén kezdd, az utolsó az első!) Ennek a naplónak első kötete közben könyv formájában is megjelent. És ha nemcsak a body building érdekel, hanem a lelked építése (a soul building) is, akkor a Lelki élet abc-jét ajánlom figyelmedbe!

Édesapám és bátyáim után nem volt kérdés, hogy én is a kecskeméti piarista gimnáziumban fogok tanulni. De úgy néz ki, hogy jól éreztem magam a piaristák világában, mert aztán már nem is mentem haza, hanem érettségi után beléptem a rendbe. Gimnazistaként Kecskeméten kollégista voltam, azt hiszem számomra ez a gyerekkorból való kiszakadás, a szabadság, önmagam és Isten felfedezésének lehetőségét adta. Ezt a tapasztalatot akartam és akarom tovább keresni és tovább adni a gyerekeknek, fiataloknak, ezért lettem piarista.

Szeretek a földrajzzal és a történelemmel foglalkozni, de legalább olyan jó utána bevezetni diákjaimat ezekbe az izgalmas világokba. Szeretek néha rajzolni, ezt is sokszor hasznomra van, pl. a földrajzi jelenségek bemutatásánál. Szeretek kirándulni, túrázni. Eddig legjobban éppen a Retyezáton sikerült elmagyaráznom a felhőképződés folyamatát. Főzni is szeretek, de azt sem bánom, ha erre a tudásra a diákok is rákapnak, mert enni is jó, főleg jó társaságban.

Szeretem nagyon a piarista életben, hogy a diákokat sokféle oldalukról ismerhetem meg: találkozunk az órákon, a szünetekben, de túrákon, játék közben, szentmisén, vagy amikor csak egyszerűen beszélgetnek velem. Jó látni, amikor fölfedeznek valami újat, valami értékeset a világban, a barátaikban vagy saját magukban. És a legérdekesebb az, hogy ilyenkor engem is alakítanak, sokszor tanulok tőlük. Ahogy egyikük mondta nemrég: "Azért el kell ismerni, a Tanárúr is eléggé fejlődőképes." Talán egyszer a csökönyösségemről, a túlzott fegyelmezési mániámról, és a hangos kiabálásról is leszoktatnak.

Piarista szerzetesi hitvallásom tíz sorban:

1. Nem vagyok tanár. Tanári munkát végzek. Hát akkor ki vagyok? Pap vagyok, a piarista család tagja vagyok, Jézus Krisztus hordozója vagyok.

2. Nem vonakodom a munkától. Mégis sokszor érzem, hogy hálátlan feladat a folyó mellett gátnak lenni. Pedig mennyire szükséges! Nem ráhagyni a dolgokat a diákra, hanem rászólni, utána menni. És biztatni is, szurkolni neki, mint egy jó edző.

3. A diákok körül mindig sok a szemét. Mégsem attól lesz rend, ha folyton a szemétre mutatok, hanem ha elkezdem szeretni azokat, akik a szemétdombon laknak.

4. Ugyanez más szavakkal: Legyél jelen, láss mindent, de ne szólj mindig mindenért!

5. "Uram, parancsold, hogy hozzád menjek!" Mondta Péter Jézusnak a Genezárati tavon. Már a munka során is Jézushoz megyek, hiszen ő benne van minden emberben. De leginkább akkor megyek hozzá, amikor csöndes együttlétben vagyok vele a templomban.

6. Kevés a szó, és kevés a tett. Sokszor, amit nyújtani tudok, az nem más, mint a Jézus jelenléte által átjárt jelenlétem. Legyen bennem az emberek iránt az ő érzülete!

7. A legnagyobb boldogság, ha ajándék tudok lenni más emberek számára. Ebből a szempontból rokon egymással házasság és papság.

8. A mennyország a szívünkben elkezdődött. A szívbeli öröm a Szentlélek ajándéka. Ehhez képest a kereszthordozás, a világ üldözése, külsődleges, mely előbb-utóbb megtermi gyümölcsét.

9. A testünk ölelésre lett alkotva. Ki az, aki eleget kap belőle? Azt hiszem, ezen a téren mindannyian böjtölünk. Szerzetesként a testünk le van foglalva egy különleges kapcsolatra Istennel. És még ezen felül is kapok bőven ölelést a régi családom vagy épp a természet szépsége által.

10. Újabban így hangzik kedvenc istenérvem: amit tegnap még nem tudtam volna megtenni, mert annyira nehéznek tűnt, azt ma már rutinból csinálom. A Lélek ott fúj, ahol akar.

Amikor első szentáldozásomra készültem és éppen megtanultam olvasni, szüleim adták kezembe Gaston Courtois atyának "A legszebb történet" címmel magyarra fordított képes evangéliumát. Később jöttem rá, hogy ez volt az első találkozásom a piaristákkal, mivel a Bécsben élő Török Jenő piarista atya adta ki ezt a könyvecskét, hogy a magyarországi gyermekek már életük kezdetén, könnyen olvasható formában megismerkedhessenek Jézus szeretetével, irgalmával, szenvedéstörténetével és feltámadásával. Amikor nagyobbacska lettem, édesapám kedves fiatalkori barátjára, Kállay Emil atyára, "Emil bá"-ra bízott, így az ő hittanóráin ismerkedtem Assisi Szent Ferencnek és Árpád-házi szentjeinknek a példájával is. A heti hittanórákon mindig fel kellett idéznünk az előző vasárnapi evangéliumot és a prédikációt. Korán megtanultam figyelni a szentmiséken, hogy pontosan emlékezzem a másnapi hittanórákon. Emil atyától kaptam életem első Újszövetségi Szentírását, ezt az agyonolvasott könyvecskét máig szeretettel emelem le a könyvespolcról.

Kitűnő bizonyítványom ellenére hatalmas izgalommal mentem a felvételire a pesti Piarista Gimnáziumba. Akkoriban Magyarországon mindössze hat egyházi fiúgimnázium működhetett, még a vallásos és jól tanuló fiatalok közül sem kerülhetett be mindenki. Nagyon örültem, hogy a piaristáknál minden tantárgyat szerzetesek tanítottak, mivel én nagyon régóta vonzódtam a biológia és a földtudományok iránt. A természettudományokat kiváló piaristák tanították, sokat kirándultunk, kőzeteket és növényeket gyűjtöttünk, szakkörökre jártunk. Hamar megerősödött bennem az elhatározás, hogy Kalazanci Szent József rendjében természettudomány iránt érdeklődő tanárként és papként egyaránt megtalálhatom a hivatásomat. Sokat köszönhetek kedves tanáraimnak és kispaptársaimnak, hogy túl a katonai szolgálaton, a tanulmányi és emberi nehézségeket egyaránt leküzdve, 1991-ben ünnepélyes fogadalmat tehettem a Kegyes Tanítórendben, amely sok-sok feladatot adott számomra, hiszen tanítottam a budapesti, kecskeméti és váci gimnáziumokban, tanítványaimat versenyekre készítettem, de mindig igyekeztem segíteni az egyházmegyei papság munkáját is. Számomra máig az okozza a legnagyobb örömet, ha a természetjáráson keresztül Isten szeretetére vezethetem tanítványaimat. A madarak trillája, a tavasszal elsőnek kinyíló virágok szépsége, az ásványok szabályossága és színei mind a Teremtő szépségéről beszélnek.

1933-ban születtem a Bakony alján fekvő Hajmáskéren. Gyermekkoromban vallásos környezet vett körül (család, iskola, templom). 11 éves koromban kerültem be a szomszédos Veszprém piarista gimnáziumába. Az alsó osztályokban még piarista atyák tanítottak, majd az 1948-as államosítás után már civil tanárok. Döntő élmény volt számomra a piarista iskola szellemisége, igényessége, valamint egyes szerzetestanárok vonzó személyisége. Abban az időben számos fiatal, az ifjúságot magával ragadó piarista működött Veszprémben. Nem csoda, hogy az 1940-es években heten jelentkeztek piaristának a diákok közül. Az államosítás után is tartottam a kapcsolatot néhány társammal együtt a bázis-közösségeket vezető piaristákkal. Ennek is köszönhető, hogy az érettségim után jelentkeztem a rendbe novíciusnak.

Teológiai tanulmányaimmal részben párhuzamosan 4 év alatt elvégeztem a budapesti bölcsészkaron a magyar-történelem középiskolai tanári szakot. Az akkor működő 2 piarista gimnázium közül a kecskemétiben kezdtem meg a kalazanciusi szolgálatot (mint tanár, osztályfőnök és diákotthoni nevelő).

8 év után 1967-ben Budapestre helyeztek a rendi kispapok nevelőjének, természetesen a gimnáziumban is tanítottam. 1976-tól tartományfőnöki asszisztens, l979-től budapesti házfőnök voltam, ugyanakkor a gimnáziumban is tanítottam. Sőt, előbb a diákkórust, majd az öregdiákok énekkarát is vezettem.

1985-től 1998-ig a budapesti gimnáziumot igazgattam 13 éven át. Átvezettem az iskolát a szocialista rendszer megkötöttségéből a rendszerváltás utáni szabadabb világba. Az 1990-es évek első felében budapesti gimnáziumunk az ország legjobb iskolái közé tartozott - a továbbtanulás megnyílt lehetőségeivel. A kecskeméti szép emlékű 8 év után 31 évet szolgáltam Budapesten.

1998-ban a tartományfőnök atya Veszprémbe helyezett az egykori piarista gimnázium utódjaként szervezett Padányi Bíró Márton Katolikus Gyakorlóiskolába igazgatóként. A 900 fős iskolacentrum általános iskolát, gimnáziumot és egészségügyi szakiskolát foglalt magába. A 65 évesen vállalt feladat nagy kihívást, számos újdonságot hozott számomra. Eddig ugyanis csak középiskolás fiúkkal foglalkoztam, itt pedig a 6 éves gyerekektől a 22 éves felnőttekig fiúk és lányok egyaránt voltak, mindez kiegészült missziós feladatokkal. Végül 8 évi igazgatás után 2006-ban, 73 éves koromban váltam meg az aktív pedagógiai munkától.

A 47 évi piarista szerzetestanári szolgálatot mindig készségesen vállaltam, és igazi örömet találtam benne. Most a budapesti rendházban töltöm nyugalmazottként napjaimat. Rendezgetem gazdag emlékeimet, kisegítő lelkipásztori munkát vállalok, gyóntatás, misézés, lelkigyakorlatok tartása formájában. Közben katolikus könyvkiadások lektorálására, nyelvi ellenőrzésére is gyakran felkérnek.

Dr. Nemes György 1953-ban született Budapesten. 18 évesen jelentkezett piaristának, s 1977-ben örök fogadalmat tett. Először Budapesten tanított a rend gimnáziumában és noviciátusában, majd 1991-től Vácott az újraindított gimnáziumban. Az idehelyezett rendi noviciátusban továbbra is tanított, és a noviciusok promagisztere lett. Ezzel párhuzamosan sok éven át a gödi Piarista Szakmunkásképzőben is tanított.

1967-ben lettem piarista diák Budapesten. Nagyon megviselt volna, ha nem vesznek fel. Úgy éreztem, hogy ha abban a korban létezett egyházi iskola, akkor kötelességem oda menni, még ha akkor ez bizonyos nehézségekkel is járt.

Már diákkoromban vonzódtam a piarista életforma iránt, tetszett tanáraim munkája, még ha akkor Budapesten kevés fiatal tanított is. A második osztály folyamán gondoltam rá komolyan, hogy nekem is piaristává kell lennem. Ami megfogott, az nem elsősorban a szerzetesség (bár az is), hanem a pap-tanári hivatás. Ennek a kettőnek az ötvözését nagyon fontosnak tartottam. Valahogy úgy éreztem, hogy amit "ezek csinálnak", az nem tökéletes ugyan - de egy életet érdemes rátenni.

Az elhatározás az érettségiig tovább érlelődött bennem, és akkor kértem felvételemet a rendbe. Szakjaim megválasztása nem volt egyszerű (több ötlet is felmerült), de végül a teológia mellett döntöttem, utána pedig elvégeztem a történelem szakot. Mindkettőt (és azon felül még egy-két más tantárgyat is) szívesen tanítottam. Jól éreztem magam abban a közegben, ahol a tanító munka szinte teljes egészét a piaristák végezték.

A rendszerváltás új kihívásokat hozott. A politikai szabadság nagy örömet jelentett, és átéreztem, hogy ez új, még felelősebb feladatokkal jár. Sajnos a politikai szabadsággal nem nőtt egyenes arányban a hivatások száma. Most ebben az új helyzetben próbálom megállni a helyem, amikor az órák töredékét tanítja piarista. Az ebbe való belenövés is új kihívás.

Erdéllyel a régi rendszerben és a rendszerváltás után tartottam intenzív kapcsolatot. Öröm, hogy a normális élet lehetősége ott is megvalósult - még ha hosszabb folyamat is volt, mint Magyarországon. A kapcsolattartás feladatában már átvették tőlem a stafétabotot - de azért én is járok oda.

A jelenlegi legújabb kihívás az, hogy az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán tanítok, valamint az egyetemi (MA) szintű végzés hallgatóinak vezető tanára vagyok. Jó érzés a hittant "akkreditált" szakként látni, de a tanítással járó nehézségeket ez önmagában nem oldja meg. Meg kell találnunk a hangot a mai, a réginél jóval kevésbé fegyelmezett életben. Lassan hatvan évesen ezt tartom most feladatomnak.

Jelenits István Berettyóújfalun született 1932-ben. A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1951-ben. Már akkor is piarista akart lenni, de a rendbe fölvehető növendékek számának korlátozása miatt csak a bölcsészkar elvégzése után, 1955-ben lépett be a piarista rendbe. A rend kecskeméti, majd budapesti gimnáziumaiban tanított hittant, illetve a magyar nyelvet és irodalmat. Emellett 1965-től a biblikus tárgyak tanára is volt a rend Kalazantinum Hittudományi Főiskoláján, illetve 2000-tol ennek utódintézményében, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. 1985 és 1995 között a rend magyarországi tartományfőnöke volt. 1995-tol a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának esztétika tanára, majd tanszékvezetője volt Budapesten, illetve Piliscsabán. 1992-től évekig tanított a gödi, illetve 1994-től a váci piarista iskolákban, majd később a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán is.

Kamaszkorom a háborúra esett. Nagyváradon éltünk, édesapám tisztviselő volt, és amikor néhány kézipoggyásszal el kellett menekülnünk, a hátam mögött ottmaradt a gyerekkorom. Budapesten rátaláltam a piarista iskolára, és abban egy új otthonra, olyan környezetre, ahol jól éreztem magam. Az akkori háborús időben, abban az élethelyzetben a gyerekek számára többet jelentett maga az iskola, mint bármikor máskor. Mi minden megpróbáltatást közösen viseltünk, az iskola mint egy tágabb család szerepelt az életünkben. Nem voltak gazdag szórakozási lehetőségeink, nem volt élménykínálata a világnak, minden, ami eljutott hozzánk, az az iskola által jött el, és mi az osztálytársainkkal együtt fedeztük fel a világot.

Mivel jó tanuló voltam, az osztályfőnököm egy színész gyerekhez beajánlott korrepetitornak. Valamiért az iskola nem tudta érdekeltté tenni ezt a fiút a tanulásban, és ez nekem sikerült. Közösen végeztük a feladatokat sikerrel, és ebben nagyon sok örömömet leltem. Aztán később a cserkészetben is feladatok nyíltak számomra, akkor alakult ki bennem az, hogy úgy látszik, tudok tanítani, szót értek a fiatalokkal. A piarista lét nem egyszerűen vizsgákra készíti fel a gyerekeket, hanem igyekszik a világban is eligazítani őket. Suttyomban válunk emberré, és ez nem frontálisan történik, hanem együtt dolgozunk. Van egy közös kaland, a világ megismerése, és közben élményeket szerzünk, vállon veregetjük vagy megtréfáljuk egymást, de dolgozunk.

Szilvásy László 1971-ben született Békéscsabán. 1990-ben lépett a Piarista Rendbe. Teológiai tanulmányait Budapesten és Rómában végezte. 1998-tól Szegeden tanított (majd 2011-től Budapesten). 2007 óta Budapesten él, a magyar rendtartomány gazdasági ügyekért felelős asszisztense.

Már nem tudnám pontosan megmondani, miért akartam piarista lenni a gimnázium utolsó évében. Biztosan volt bennem romantikus vágyódás egyrészt a Szent, másrészt a tanárság iránt (itt akár ellentmondást is felfedezhet az éles szemű olvasó). Volt bennem ifjúkori idealizmus, a kecskeméti piaristák példáját követni-akarás, az a vágy, hogy tovább éljem azt a közösséget, amit a négy gimnáziumi év alatt megtapasztaltam, szóval sok minden, és nem nagyon kiérlelten.

Hogy most miért vagyok most piarista, mi adott örömet az elmúlt 20 évben, és ad örömet ma is? Mindenekelőtt azok a pillanatok, amikor azt érzem az osztályban, hogy most érdekli őket, amiről beszélünk, csillognak a szemek és jönnek a kérdések, vagy csak mély csöndben figyelnek... Vagy az a pillanat gyónások közben, amikor szinte hallani a kövek legördülését a szívekről... Vagy kosárlabda edzések és meccsek végén, amikor jóleső fáradtsággal tekintünk vissza az elmúlt egy-másfél órára: nagyot küzdöttünk együtt... Ilyenkor tudom, hogy újra és újra ott van a Szentlélek közöttünk és cselekszik; ezek a KAIROS, a megismételhetetlen pillanatai. Ezekért érdemes sok órát robotolni és küzdeni a figyelemért, az érdeklődésért; kimerülten lerogyni órák után a székre és nézni magunk elé a semmibe. A piarista élete egyfajta örök körforgás, régi diák elmegy, új diák jön, nincs vége, nincs állandóság, minden nap ugyanaz és mégis más: és akkor egyszer csak jön a KAIROS, a pillanat. Ezekért a Lélek-pillanatokért csinálom, s ez véget nem érő örömet ad.

Lukács László 1936-ban született Budapesten. 1954-ben lépett a Piarista Rendbe. Magyar, angol és teológia szakokon végzett ill. doktorált. 1963-tól a rend kecskeméti iskolájában tanított, majd 9 évig igazgatója is volt. 1984-től Budapesten élt és tanított a rend gimnáziumában és Tanárképző Főiskoláján, melynek főigazgatója is volt. A Vigilia című katolikus havilap főszerkesztője, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola alapító rektora.

Sokáig nem gondoltam a papságra. Családunkban természetes volt, hogy édesapám nyomán én is az orvosi hivatást választom. Tizenhét éves koromban szembesültem Isten létének vagy nemlétének kérdésével. Mivel igenlő választ adtam erre, felelnem kellett az ebből következő további kérdésre is: kicsoda ő? Ha ő a szeretet, akkor el kell köteleznem magam mellette.

Orvos édesapám példája is nagy hatással volt rám. Számos gyermeket mentett meg, mindmáig találkozom olyanokkal, akik hálásan emlékeznek vissza rá. Föltettem azonban magamnak azt a kérdést is: testi bajukból ugyan meggyógyítja őket, de vajon boldog, erkölcsös életük lesz-e? Talán nem az-e a fontosabb, hogy a személyiség teljes kibontakozását segítsük?

Ez a két élmény, s a belőlük következő fölismerés vezetett oda, hogy piarista szerzetes legyek. A tanári pálya önmagában nem vonzott... Az egyházmegyés pap életformáját sem tudtam volna választani... A kettőt azonban összekapcsolta a piarista rend.

Édesapám fájdalmasan vette tudomásul, hogy nem orvos leszek; kérte, fölvételizzem az egyetemre, hátha közben meggondolom magam. Csak évek múlva, fölszentelésem után, amikor látta az életemet, munkámat, változott meg addigi vélekedése. Amikor beléptem a rendbe, felajánlotta lemondását a Szent István Kórház főorvosi posztjáról. Botránynak számított akkor, hogy egy időben két orvosprofesszor gyermeke is szerzetes lesz.

Perendy László 1954-ben született Gelsén, a kecskeméti Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd utána szerzetesnek jelentkezett. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen biológia-kémia és angol szakot végzett, majd Leuvenben doktorált teológiából. Tanított a rend kecskeméti és budapesti és nagykanizsai gimnáziumában (utóbbinak igazgatója is volt). Jelenleg tanszékvezető egyetemi tanár a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, valamint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán.

Gyerekkoromban a nagykanizsai ferences templomban ministráltam. Itt nagy hatással volt rám Gyűrű Géza káplán hiteles papi élete. 1948-ban Nagykanizsán az államosítás véget vetett a piarista iskolának. Az első piarista, akivel találkoztam, Magyar László volt. Ö évenként Amerikából járt haza szülővárosába, Nagykanizsára. Számos rendtársával együtt az államosítás után távozott az Egyesült Államokba, ahol jól működő piarista gimnáziumot alapított. Az általános iskola elvégzése után a kecskeméti Piarista Gimnáziumban tanultam tovább. A sok tanulás mellett sokat kirándultunk is, ami szintén vonzóvá tette számomra a piarista életformát. 1983-tól 1992-ig, tanárként sok tanítványomat vittem el Erdélybe is, főleg síelni a Gyilkos-tóhoz és a Hargitára. Amikor egyszer a Madarasi Hargita csúcsáról körbetekintve sorra vettük, hogy melyik hegység a Bucsecs, a Fogarasi havasok és a többiek, egyik gyerek megkérdezte, hogy merre van Magyarország. Akkor a botomat beleszúrtam a hóba, és azt mondtam, hogy itt. Ennek aztán hamarosan híre ment. Továbbra is így vélekedem.

Böszörményi Géza 1978-ban született Budapesten. A rend fővárosi gimnáziumában érettségizett, majd elkezdte a piarista noviciátust Vácott. A tanulmányi évek után egy évet világiként töltött, majd négy évet szerzetesként tanított a nagykanizsai, kettőt pedig a szegedi piarista iskolában (magyart, földrajzot és hittant).

A papi, szerzetesi, tanári hivatás számomra egy állandóan alakuló, változó valóság. Érettségi előtt ez inkább megfontolt döntés volt egy rokonszenves életforma mellett, amelyben nagy szerepe volt annak is, hogy hivatásként foglalkozhatom az annyira szeretett szépirodalommal. Később a hivatásom egyre inkább a Jézus Krisztussal való személyes, erősödő kapcsolatra épült és épül.

"Van-e tévé a rendházban?" "Milyen gyakran találkozik a családjával?" "Mit csinál a szabadidejében?" - Ilyen és hasonló kérdéseket szoktak feltenni főként a diákok, amikor a szerzetesi életről beszélek nekik. (A válaszok egyébként: igen, de nem szoktam nézni, csak a választások napján este; havonta; sok mindent: olvasás, zenehallgatás, úszás...) De a lényeg valahol ezek mögött van: mennyire látszik rajtam, hogy érdemes Jézus barátjaként élni? Ha ebből sikerül valamit átadnom másoknak, akkor megvalósítottam azt, amire rátettem az életemet.

Radnics Zoltán Budapesten született 1970-ben. A Piarista Rendbe először kecskeméti gimnáziumi évei után, 1991-ben jelentkezett, majd mégis egyházmegyei szemináriumba lépett, s 2000-ben pappá is szentelték. Először Dunaújvárosban káplánkodott; majd plébános volt Cecén, Ráckevén és Szigetszentmiklóson. 2008-ban újból jelentkezett a Piarista Rendbe.

Radnics Zoltán egyszerű fogadalmas piarista szerzetes vagyok. Mindig vonzott az ifjúsággal való foglalkozás. Sokat jelentett számomra, hogy a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban tanultam, ahol Szabó István és Földes Ferenc piarista atyáknak nagy szerepe volt abban, hogy ezt a hivatást választottam. Sokat kirándultam velük, és sok szellemi-lelki többletet is kaptam tőlük.

Gyakorlati ember vagyok, ezért különösen is közel áll hozzám a sport, kirándulások és a fizikai munka, amelyeken keresztül próbálok az ifjúsággal barátibb kapcsolatot teremteni.

Jelenleg Gödön tevékenykedem a szakmunkásképző piarista iskolában és a kollégiumban. Kedvelem az itteni fiúkat, akik szakmákat tanulnak. Jól megértjük egymást. Úgy érzem ez azért is működik jól, mert a gyakorlatiság vezérel a sok elmélet mellett, és ezt a gödi diákok is megérzik.

Szegheő József 1949-ben született Nyíregyházán. 1967-ben lépett a Piarista Rendbe. 1977-től Kecskeméten tanított matematikát és fizikát, majd 1994-től Szegeden, ahol házfőnök is volt, valamint a Sík Sándor Piarista Egyetemi Szakkollégium igazgatója. 2011-től él a budapesti Duna-parti rendházban..

Anyám az iskolanővérekhez, apám a piaristákhoz járt Debrecenben. Onnan a történelem vihara 48-ban Nyíregyházára s egy újabb fordulata 56-ban Budapestre sodort. Apám tanítani szeretett volna, de elcsapták az egyetemről. De ezt a tudást (a szó tágasabb értelmében) átadni akaró vágyat mind a négy gyermekébe beleoltotta.

Ha nem lettem volna olyan rosszcsont, nem kerültem volna a kecskeméti piaristák internátusába. Azt se tudtam, hogy Pestben is van a kegyesrendieknek iskolájuk… Eszem volt, viselkedni is megtanítottak (?) néhány év alatt - és a Jóistent is megismertették és megszerettették velem. Átvette a gyeplőt és megmutatta, hogy a matematikán (stb.) kívül sokkal fontosabbak is vannak az életben: leginkább Istenhez haza-terelgetni a tekergő nyájat...

Hát így estem veremben - vetette ki rám lasszóját Jézus. Jó (volt) együtt-munkálkodni vele: lett légyen az matematika, kirándulás, zene - napsütésben, hóhullásban...

Serényi Tamás 1975-ben született, Kecskeméten nőtt fel, majd Szegeden töltötte egyetemista éveit. 2004-ben kezdett tanítani Szegeden a Dugonics András Piarista Gimnáziumban matematikát és fizikát. Közben belépett a Piarista Rendbe, ahol 2009-ben tett egyszerű fogadalmat. Azóta Budapesten tanul teológiát, emellett fizikát tanít a budapesti Piarista Gimnáziumban.

Nehezen tudnám megmondani, hogy mikor ötlött föl először bennem, hogy pedagógus legyek. Az óvodában óvóbácsi akartam lenni, amikor pedig iskolás lettem, már a tanári pálya izgatott. Gimnazistaként szerelmesedtem bele a matematikába és a fizikába. Lelkesedésem egyetemi tanulmányaim alatt csak fokozódott. Szeretném mindezt az élményt másokkal is megosztani.

Az itt megtapasztalt szépség és elegancia hitetlenből lassan a hitre nyitottá alakított. A Szegedi Egyetemi Lelkészség a katekumenátus hosszú útján, évek alatt elvezetett a keresztségig. Néhány évvel később pedig felismertem a szerzetességben, Krisztus követésének számomra legalkalmasabb módját. Az Istenre találás öröme életem legnagyobb történése. Szeretném, ha másokat is hozzásegíthetnék, hogy meghallják az Örömhírt.

Kalazancius atyánkat megérintette a nyomorgó római gyerekek sorsa. Elkezdte őket oktatni és nevelni. Addig kísérte őket, amíg olyan tudásra nem tettek szert, amivel már meg tudtak állni a saját lábukon: felnőtt, emberhez méltó, keresztény életet tudtak élni. Azért dolgozott, hogy a gazdasági, a szellemi és a spirituális nyomorból kiemelkedve Jézust követve élhessék életüket.

Alapító atyánk nyomán rendtársaimmal és világi munkatársainkkal együtt egy olyan közösség részese lehetek, amely keresi a módját, hogy a folyamatosan változó világban, változó módszerekkel, változó formákban az evangelizáció kalazanciusi munkáját folytassuk: a gyermekeket és fiatalokat a nehézségeikben segítve kísérjük, neveljük, oktatjuk a felnőtt kor küszöbéig, s ha kell tovább.

Varga Zoltán 1949-ben született Gödöllőn. Kecskeméten érettségizett a Piarista Gimnáziumban 1968-ban, majd szerzetesként és magyar-latin szakos tanárként itt tanított 1978-tól. 1992-2006 közt Sátoraljaújhelyt volt kollégiumi igazgató. Utána három évet Nagykanizsán, majd 2009-től Mosonmagyaróvárott tanít és lelkipásztorkodik a piarista iskolában.

Ezt a nyolcvanas évek közepén kérdezte meg tőlem Finnországban egy konferencián egy evangélikus lelkész... S válaszolnom kellett - 10 éves papi szolgálattal. Ezt mondtam: "A szentségekből élek, és a szentségek körül szolgálok." Ennél tömörebben ma sem tudom összefoglalni...

"Borlopással kezdődött" ...És piarista lettem! Van köztük (sürgősen tisztázandó!) összefüggés! Az öles újságcím 1964-ből való: a bandavezér szomszéd fiú vagy két év dutyit kapott. Édesapám 1962-ben elhunyt; édesanyám ekkor - hogy időben megmentsen e rosszfiú karmaitól - a piarista atyákat kérte segítségül. Készséggel és maximálisan fölkarolták az atyák akkor már elsős kecskeméti gimnazistájukat. Mind a négy nyaramat benn töltöttem a rendházban: fizikai és szellemi munkával bőven ellátva. Az említett cikket édesanyám tudomására hozta lelkiatyjának, a piarista Szőnyi Lászlónak, aki csak ennyit tudott mondani: "Micsoda kegyelem, testvérke!" (Mármint hogy én nem keveredtem bele a huligánbandába.) Ez a mondat indított el: meg kell hálálnom és tovább kell adnom a pietás ajándékát.

1965-től novícius lettem; 1974-ben - itt szentelt papként - magyar és orosz szakos tanárként tértem vissza Kecskemétre, hogy a litterae-t is továbbadhassam. És művelhessem. Verseim szétszórtan itt-ott föllelhetők. Letettem az asztalra két nyelvművelő könyvet: eredményük a Pilinszky- (1997) és a Lőrincze-díj (2005).

Nyugdíjasként sem tétlenkedem: Naprakészen vezetem a rendház krónikáját. A ház és az iskola könyvtára közt koordinátorként közvetítek. Hétvégeken (immár három évtizede) ellátom a kecskemét-kadafalvi kápolna lelkészi teendőit. Szabad időmben gyógynövényeket gyűjtök; nyelvvédő glosszákat írok újságokba és a Kossuth rádió számára. Az idős(ödő)kor korlátait (a betegségekről nem beszélve) már az ifjúévekbol hoztam: képtelen voltam az autóvezetést megtanulni; a számítógép meg csillagtávolságra áll az agyvilágomtól. E sorokat is "kőkorszaki" írógépemen pötyögtem le: egy ujjal...

Lobmayer Imre 1962-ben született Budapesten. Először pesti gimnáziumunkban tanított, 1996 óta pedig Vácott él és tanít, ahol egyúttal a noviciusok nevelője is. 2011. augusztustól házfőnök.

1976-80-ig tanultam a budapesti Piarista Gimnáziumban, ahol nagyon jól éreztem magam. Különösen az tetszett, hogy sok, iskolán kívüli programot is szerveztek piarista szerzetes-tanáraim. Elsősorban túrákat gyalog, kerékpárral, kenuval - nyáron és hétvégeken egyaránt. Két évig Havas József tanár úr volt az osztályfőnököm, két évig Jelenits István tanár úr. Tőlük kaptam legtöbbet a négy év alatt, hit és tudományok terén egyaránt. Már általános iskolában is gondoltam arra, hogy pap legyek. A gimnázium végén már a piarista hivatás vonzását éreztem. Azt láttam benne, hogy szerzetesként különlegesen bensőséges kapcsolatban élhetek Istennel, tanárként és papként pedig nevelhetem az ifjúságot hitre, tudományra, gyakorlati keresztény életre.

Érettségi után megkezdtem a piarista életet a Rendben, és azóta is lényegében ugyanaz lelkesít, mint diákkoromban. 1990-ben kezdtem a piarista tanáréletet. Budapesten matematikát, kémiát és fizikát tanítottam. Vácott ezeken kívül hittant is, meg egy új tantárgyat, amelynek neve: technika és életvitel.

Édesapám családja ős-kecskeméti. Én Budapesten születtem 1941-ben, de a háború után hazajöttünk Kecskemétre, s a piarista rendbe való belépésemig, 18 éves koromig itt éltem. Elsős elemista koromtól ministráltam a Nagytemplomban, ahol akkor viruló ministráns élet folyt. A főministráns, Peti szigorúan rendben tartott bennünket, rendszeres ministráns vizsgák is voltak, komoly beosztással. A toronyba is feljártunk harangozni, akkor még a nagyharangot ketten húztuk egyszerre, majd megsüketültünk a hangjától, és egyikünket mindig felrántotta a levegőbe... Felejthetetlen emlékeim közé tartozik a Mindszenthy hercegprímás úr által vezetett körmenet, ami a Rákóczi út végén fordult vissza, és végig tele volt a tér emberekkel. Megbámultuk a kék cingulusos kispapokat, akik nyári szünetre hazajöttek, valahonnan innen indulhatott az én papi hivatásom is.

A piarista általános iskolában kezdtem, amiből később a Jókai-utcai általános iskola lett, a piaristákkal egy épületben. Természetes volt, hogy a nyolcadik osztály után az épület másik felében folytattam. Nemcsak az iskolai élet, hanem a kirándulások, kerékpártúrák, a tiszai evezőstúrák is megfogtak. A piaristáknál már éreztem, hogy megpróbálom azt, amit ők élnek.

1959-ben, amikor a Rendbe jelentkeztem, szigorú numerus clausus volt, egyáltalán nem volt biztos, hogy felvesznek. Sík Sándor rendfőnök vett fel, s azóta kémia-fizika szakos tanárként több mint 30 évet tanítottam a rend budapesti gimnáziumában. Hat osztályt vittem érettségiig, közben házfőnök is lettem, majd hat évig a Piarista Iskolaépítő és Fenntartó Közhasznú Társaság ügyvezető igazgatója voltam. Ekkor építettük az új szegedi gimnáziumot, diákotthont és templomot, a váci tornatermet. Felújításokat és új építkezéseket végeztünk Mosonmagyaróvárt, Alsóörsön, Vácott, Nagykanizsán, Gödön, Sátoraljaújhelyt. Nyugdíjba kerülve kerültem vissza piarista plébánosnak Kecskemétre. Most lelkipásztorkodom, és hittant tanítok minden korosztálynak, első elemitől a felnőttekig.

Bozók Ferenc 1973-ban született Gyöngyösön. Az egri Tanárképző elvégzése után évekig tanított, majd 2004-ben piarista szerzetesnek öltözött be. 2011-ben szentelték pappá. Jelenleg Kecskeméten tanít magyart, történelmet és hittant, valamint osztályfőnök. Több verseskötete is megjelent. Egyik versével mutatkozik be.

Egy kisgyermek, arra a kérdésre, hogy kik a szentek (mivel mutatták neki, hogy a szentek a templom ólomüveg-ablakára festett mozaikábrák), azt felelte: Azok a szentek, akiken átsüt a nap. Kifejezőbb megfogalmazást keresve sem találnánk. A "Létbe feszített" szentek egyidejűleg szemlélik és élik meg a kintet és a bentet, az innent és a túlt, az ittenit és az Ottanit.

2004-ben érettségiztem a szegedi Dugonics András Piarista Gimnáziumban, és még abban az évben beléptem a piarista rendbe. Nagyon szeretek zenélni, régóta orgonálok, és teológiai tanulmányaim után jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folytatok egyházzenei tanulmányokat.

Hobbiból foglalkozom informatikával is. Amennyire időm engedi, szeretek programozni, kottát szedni, kiadványt szerkeszteni, stb. Sokféle diáktúrán részt veszek, leginkább evezni vagy biciklizni szeretek, de néha rá lehet venni vitorlázásra, vagy kivételes alkalmakkor még gyalogtúrára is. Rendtársaim állítása szerint ha zenét hallgatok, akkor több szobával arrébb is hallják, ez azonban nem igaz. Vagy legalábbis túlzás...

Nagy Attila 1971-ben született Miskolcon. 1990-ben lépett a piarista rendbe. Felszentelése óta - 1998 - tanított Budapesten, Vácott, Nagykanizsán és jelenleg Kecskeméten, ahol iskolaigazgató is.

Nagy Attila vagyok, a bükkaljai Bogács községből származom. Eredetileg egyházmegyés pap szerettem volna lenni, de kecskeméti középiskolás éveim alatt "elcsábítottak" a piaristák. Akkoriban sok-sok ötletem volt, hogy mit lenne jó/érdemes/hasznos mívelni az életben. Utólag látom, hogy nem választottam rosszul: az ifjúság vallásos szellemben való iskolai nevelése, oktatása, méghozzá hivatásszerűen, talán a világ legnemesebb hivatása, feladata.

Nemrég ünnepeltem 40. szülinapomat. Tanítottam eddig törit, földrajzot, hittant, voltam osztályfőnök és kollégiumi nevelőtanár. Jelenleg iskola-igazgatóskodom. Féltem tőle, mint annak idején a tanárkodástól is. Érzem azonban az Úr segítségét, megerősítő kegyelmét. Meglehetősen sok munka adódik a hétköznapok során, de örömömet lelem bennük.

Szeretem a baráti együttléteket (egy kis borozgatással és szivarozással megspékelve). Ha időm engedi, szívesen kimegyek a természetbe egy kis sétára, "mélázásra". Nagyon szeretem a zarándokutakat, kisebbeket-nagyobbakat egyaránt. Mit mondhatnék még magamról a végére? Várom Urunknak, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét.

Molnár Lehel 1984-ben született Segesváron. 2005-ben lépett a piarista rendbe. Jelenleg történelmet tanul a budapesti ELTÉ-n.

Mi leszel, ha nagy leszel? - hangzott egyre gyakrabban a kérdés segesvári líceumi éveim haladtával. A kérdés legalább annyira izgatott engem, mint kérdezőimet, de választ se nekik, se magamnak nem tudtam adni. Számtalan helyzetben el tudtam képzelni magam, sokféle jövőben otthonosan mozogtam. Azt azonban már világosan láttam, hogy például atomfizikus semmiképp sem leszek, és a kémiai Nobel-díj sem reális célkitűzés.

Korán világossá vált számomra, hogy életem az emberek között, az emberekért bontakozhat ki a legteljesebben. Ebbe biztosan belejátszott addigi rövid életem személyes története: a cserkészet, a disputa klub, az ifi hittan. A sok lehetőség közül lassacskán a tanárság és a papság kezdett kidomborodni. A kettő közül egyiket sem tudtam félretenni, mert valami belső erő folyton hajtott feléjük. Mi lenne, ha a kettőt összekapcsolnám? Egyik infó órán (természetesen megszegve a házirendet) beírtam a keresőbe a két szót: tanár - pap. A betöltött három-négy szerzetesrend közül a piaristák tűntek a leginkább tanároknak...

Érettségi után a gyulafehérvári papi szemináriumba jelentkeztem. Tudtam, hogy itt több lehetőségem lesz a tájékozódásra. Elolvastam a piarista rend alapítójának, Kalazanci Szent Józsefnek az életrajzát, s rádöbbentem, hogy egy húron pendülünk: a hit és tudomány jegyében tanítani és nevelni a fiatalokat, s elsősorban a leginkább rászorulókat. Másodév végére, több piaristával való személyes találkozás után, úgy döntöttem, hogy belevágok a nagy kalandba.

A szegedi jelöltév és a váci noviciátusi év után most Budapesten folytatom tanulmányaimat. A teológiát befejezve már a történészkedés tölti ki napjaimat. A tanárság és a papság mellett egyre többet tanulok a szerzetességről, és látom, hogy vágyaim által Isten erre az útra hívott, első pillanattól. Helyemen vagyok, vágyaim már kezdenek beteljesülni, bár természetesen hosszú út áll még előttem, amit Isten segítségével remélek végigfutni.